Bende Tamás recenziója az Ítéletben

Szalai Zsolt: idetett valaki

„Az új költőnemzedék egyik ígéretes tagjának (...) harmadik verseskötete a benső és külső utak bejárásának könyve.” írja Kemsei István, Szalai Zsolt idetett valaki című kötetének fülszövegében. Kemseivel teljes mértékben egyetérthetünk. A kötet versei valóban az ön- és világmegismerés témáját dolgozzák fel.
Szalai lírájában megfigyelhető valamiféle lépcsőzetes nyitás. Önmaga felé. Hiszen míg első kötetében (A romantika posztulálása, 2004) az objektívebb, filozofikus-bölcselkedő, kívülre helyezkedő költői magatartás érvényesül, addig a másodikban (sörülökazerkélyen, 2006) már egy szubjektívebb, az átélt érzésekről, a szerelemről is szólni vágyó és szólni is tudó hang látszik kibontakozni. Ennek a folyamatnak a betetőzése az idetett valaki (2009).
Már a cím is megkapó, hiszen az ’idetett’ értelmezhető befejezett melléknévi igenévként és múlt idejű igeként is (ahogy a szerző a kötet utolsó versének végén le is rántja a leplet: „csak idetett valaki vagy / idetett valaki egyszer”), továbbá mint múlt idejű ige, annyi jelentéssel bír, ahány mondatvégi írásjelet képzelünk mögé (. /? / ! ).
Szalai kreativitása a versek formáján is látszik. Játszik a tipográfiával, a szöveg vizuális lehetőségeivel és kifejező képességével. Olvashatunk abszolút szabad verseket, időmértékes versrészletet, fordítást (Weimar), vagy a papíron „széthulló”, majd újra „összeálló” sorokat is. Ugyancsak egyedi és frappáns a kötetszerkesztési technika. Ugyanis a cikluscímek külön oldalon helyezkednek el és ahogy haladunk a könyvben, besoroznak egymás alá, oly módon, hogy a korábbiak halványan, míg az aktuális cím mindig sötéten szedett. Így végül egy teljes vers(töredék)et tesznek ki („tudod te is / kimetszett sarj / ahogy időnk / elenged / a szemek sem beszélnek”).
A „benső út bejárásának” legerőteljesebb ciklusa a kimetszett sarj. E versek mind-mind a gyermekkor emlékeit, pillanatképeit jelenítik meg, akként, hogy gyermekéveinek színhelyére visszatérve („máshonnan érkezel, van otthonod, / a veszíthető birtokolható...”; „nem várták vissza, izzadság és arcszesz bódulatában, érkezés-e ez egyáltalán...”), a lírai énből az ismerős látvány, az egykor meghatározó helyek előhúzzák az elfelejtettnek hitt élményeket („szétloccsannak emlékeid...” ; „gyermekkora emlékére ráborul a szomorúfűz.”). Egymást követik az asszociatív versek a biciklizésről; a fáramászásról; az idős, kényszergyűjtögető Jolánról; a disznótorról; a dédiről, vagy Morcosról, az öreg puliról. Szalait láthatóan izgatja a kérdés, hogy mennyire átélhető és mekkora pontossággal rekonstruálható az, ami elmúlt. Jelen esetben a gyermekkor, 20-25 távlatából. A ciklus verseit átjárja a kitaszítottság, a kitagadottság és az önkéntes(?) száműzetés, vagyis a „kimetszettség” érzete.
Szalai Zsolt köteteinek elengedhetetlen eleme a német romantika nagy alakjainak megidézése (pl.: Höderlin, Goethe, Schiller), s az az eszmetörténeti és filozófiai közeg, mely azt a korszakot áthatja. Szalai alkatából adódóan filozofikus jellem (filozófiát is tanít) és ez az attitűd az idetett valakiből sem hiányozhat.
A „külső utak bejárásának” ciklusa az ahogy időnk című. A versek egy olyan nászút élményeit foglalják össze, mely egy Renault4 képességeire van bízva és öt országban megtett háromezer kilométert jelent. A nagy elődök városaiban (is) megélt szerelem, a külső és benső út találkozását, a legalapvetőbb emberi érzelem és az európai kultúra összefonódását jelzi. A tudomány, a művészet és az emóció teljes összhangja árad a versekből.
Az út számos állomásáról (Prága, Jéna, Weimar, Grado, stb.) született vers az egymásra utaltság („óvatosságra intő javaslattal élsz: / „Azért csak kapcsold fel a fényszórót. Akkor is ha nem tudod, most aztán / tényleg hová?””), a rácsodálkozás („belakható, élhető város, mondom neked, ahogy sétálunk a Saale fölötti hídon.”) és a kultúra befogadásának örömét („Goethe már sosincs otthon, így csak a kertben sétálunk...”) tükrözi.
A kötet utolsó ciklusában „már a szemek sem beszélnek”. A költő három versben (aPANORÁMA, tanárúr, nem kívánságműsor), megrendítő őszinteséggel vall apa és fia „elsorvadt” viszonyáról. Felmerül a kérdés, hogy mennyire lehet feloldani egy régóta tartó konfliktust („Felálltok egymásnak, / apa és fia, mennél arrébb a kisszobába, még hiányozna a dulakodás, / de hogy utánad szól, hozzávágod a papucsod”) és hogy megbocsátható-e valaha a szülő bűne: a felelőtlenség („Elcsukló köszönések. Nincs kérés, nincs bocsánat.”).
Az emberi önpusztítás naturalista képei sokkolóan hatnak az olvasóra, az addig ismert lágyabb, filozofikusabb költői hang kemény, ellentmondást nem tűrő tónusra vált („a lefolyókból bugyog vissza az alkohol. Hányok mikor írom, ő nem.” ; „El-elhalkuló lélegzetvételek, horkantások, a magatehetetlenség puffanásai a kanapén.” ; „Néma / kétségbeesés, már a szemek sem beszélnek. Ökölnyire hízott nyirokcsomó a nyakán.”).
Az idetett valaki a címadó verssel, egy ars poeticus önvallomással zárul, melyből kiolvashatjuk a vers, tágabb értelemben a kötet születésének folyamatát. A könyv elolvasása után konstatálhatjuk: öröm, hogy Szalai Zsoltot idetette valaki egyszer.

Bende Tamás